„Miként lehet a kolerajárvány lappangó mérgét elkerülni?”
A magyar történelemben nem ismeretlenek a járványok. A kolera elkerülését célzó javaslatok között természetesen mindig is voltak távolról kerülendőek, más forrásokra ugyanakkor érdemes volt hallgatni.
„A tapasztalat csalhatatlanul bizonyítja, mikép azon helyen, hol idejekorán czélszerű koleraellenes intézkedés történt, hol szakavatott rögtöni segédkézről gondoskodva volt: e dulójárvány folyama igen szelid irányt vett” – volt olvasaható a Vasárnapi Ujság 1855. szeptember 2-i számában megjelent Miként lehet a kolerajárvány lappangó mérgét elkerülni? című cikkében.
Kolera, a világjárvány
Az első világméretű kolerajárvány 1817 és 1824 között csapott le világra; az akkor Indiából kiinduló fertőzés végigsöpört szinte egész Kelet-Ázsián, nyugati irányban pedig Perzsián keresztül egészen a Földközi-tenger keleti partjáig eljutott. Európát – s benne Magyarországot – a járvány ekkor megkímélte.
Távolról sem volt ilyen szerencsés kimenetelű hazánk szempontjából a második világméretű kolerajárvány:
az 1824 és 1837 között dühöngő járvány gyakorlatilag az egész világon átsöpört.
A Habsburg monarchia területére minden bizonnyal keletről, Oroszország felől érkezett: a magyar hatóságok ugyan elrendeltek határzárat Galícia felől a betegség feltartóztatására, ám azt túl korán meg is szüntették, a kolera Magyarországra is bejutott. A következmény az 1831. évi kolerafelkelés volt: Jókai minderről Szomorú napok című regényében emlékezik meg.
A kolerafelkelés
A kolerafelkelés 1831 nyarán robbant ki. A szaporodó galíciai fertőzések hírére a magyar hatóságok már előző év decemberében kivezényelték a katonaságot a határra, remélve, hogy egy határzár megakadályozhatja a betegség behurcolását az országba.
A határzárat azonban túl korán szüntették meg: a kolera megjelent Magyarországon is. Menteni a menthetőt májusban újra lezárták a határt, de ekkor már késő volt. A betegség elterjedt az országban. A kordon viszont azt is eredményezte, hogy a keleti, szegényebb régiókból nem jutottak el az idénymunkások az Alföldre – ami tovább növelte az éhínséget.
A hatástalannak tűnő intézkedések és a terjedőfélben lévő különböző összeesküvés-elméletek elsőként Budán és Pesten korbácsolták fel az indulatokat még júliusban, ezeket a zavargásokat azonban a karhatalom gyorsan leverte. Az igazi felkelés viszont csak a hónap végén indult be, az észak-keleti megyékben a paraszti, kisnemesi lakosság körében elterjedt elégedetlenség azt eredményezte, hogy sok tízezer ember támadott rá a hivatalnokokra, egészségügyi biztosokra és a földesurakra. Kúriákat és kastélyokat rohantak le az elégedetlen tömegek, de papokat és zsidókat is értek atrocitások. A halálos áldozatok számát 15 körülire becsülték.
A felkelést végül a hadsereg verte le. Novemberre 119 felkelőt végeztek ki és közel négyezer résztvevőt börtönöztek be.
A harmadik kolera-világjárvány 1846 és 1860 között söpört végig a világon; Magyarországot történetesen 1848–1849-ben érte el. E világjárvány során, az 1854-ben Londonban kitört kolerajárvány kapcsán egy bizonyos John Snow nevű angol orvos jön rá először, hol is keresendő a baj. Snow felismerte, hogy a betegség a vízben terjed, ezért az utcai közkutak lezárást javasolta.
A koleráról az 1850-es években
Mielőtt John Snow rájött volna a kolera megelőzésére, számos más alternatív elmélet is napvilágot látott. Ezek közül egyről a Hölgyfutár nevű lap 1850. szeptember 2- i számában értesülhettek a korabeli újságolvasók:
„A kolera ellen legbiztosb óvszerül egy quedlinburgi német tanár azt tanácsolja, hogy mindenki villámhárítót alkalmazzon testének hátulsó részéhez, mert a kolerát egyenesen a földből kinyomuló villanyosság okozza. Megjegyzi továbbá, hogy a rókák és patkányok egészen mentek e bajtól.”
Nem tudjuk, hányan követték e bölcs tanácsot, de az biztos, hogy a Vasárnapi Ujság 1855. szeptember 2-i számában – ha nem is a leginkább adekvát megelőzési módokat olvashatták a korabeliek, de legalább lett némi fogalmuk a betegség előtörténetéről, valamint kaptak néhány olyan jótanácsot is, melyek a legáltalánosabb értelemben megfogadhatóak. Természetesen sok mást is.
Fő az elővigyázatosság!
Úgy tűnik a lap e számából, hogy 1855-ben Magyarországon csupán szórványosan bukkant fel ekkoriban; ahogy az olvasható:
„A kolera nálunk mindeddig inkább csak szórványos, s nem uralg országszerte járványosan; és így minden a kolerát érdeklő intézkedés csupán elővigyázatból történik.”
A hírek szerint 1854. október 9-én érkezett Bécsből Budára egy vándorlegény, aki útját másnap már a rajta jelentkező kolera tünetei miatt folytatni nem is volt képes. Ezt követően naponta jelentkeztek a városban újabb kolerás esetek, „főleg a munkásosztálybelieknél, ki a figyelmeztető hasmenést csekélységnek tartva, rendetlen életmód által sorsukat a bár gyéren uralgó szórvány kezére játszották.”
A lapban megjelent írás – Dr. Bnflvi S. aláírással – szerint a kolerajárvány sajátossága, hogy különösen „a rendetlen életmódot követő nép között villogtatja öldöklő fegyverét”. A szerző olvasóit óvja a helytelen öltözködéstől és a meghűléstől is.
A szerző szerint a kolerajárvány okai között említhető „egyrészről az étrendi hiba vagy meghülés, másrészről pedig nagyfoku lelki felindulás”.
A szerző megemlékezik az 1817-ben elszabadult kolerajárványról: ennek okai között a mostoha időjárást és a gyér étkezést említi, az általános szegénység mellett. Fontos ugyanakkor szerinte a kiegyensúlyozott étrend járvány idején is:
„Azért is még a kolera uralkodás idején se tiltsuk le asztalunkról a tejet, jó levest, kávét, theát, csokoládét, a különnemű husétkeket, halat (kivéve füstölt és túlkövéreket), tésztaféléket, leveles konyhazöldséget, az érett és édes, de kivált főzött gyümölcsöt.”
A szerző persze azzal is tisztában van, hogy nem mindenki engedhet meg magának 1855-ben ilyen széles palettán mozgó étrendet. A szerző úgy fogalmaz:
„Hadd élvezze a szegény is az ő lencse- s bablevesét, csakhogy héját – melly emészthetetlen – főzés közben szedje le. A burgonya sem ártalmas. Fő dolog azonban, hogy mindent mértékletesen élvezzünk. Különösen vacsoránk egyszerű s rövid legyen.”
A cikk szerzője ennél a pontnál némileg vitába látszik bonyolódni John Snow-val – már amennyiben „Dr. Bnflvi S.” 1855 őszén Magyarországon ismerte már Snow előző évi tapasztalataira alapozott véleményét:
„Sok balgatag az ártalmatlan, jótékony vizben keresé a kolera fészkét s e legtermészetesebb italra átkot mondva – vesztére – annál dühösebben neki esett a kábító pálinka- és boritalnak.”
Némi, talán éppen önmagával is folytatott vita után a cikk szerzője arra a megállapításra jut, hogy a bor és sör mértékletes élvezete még kolerajárvány idején is megengedett.
A folytatásban szó esik a lakhely és különösképp a fehérnemű (!) tisztaságának kérdéséről, aztán pedig az árnyékszék bűzének semlegesítéséről: „mészhalvagot vagy vasgáliczot vízben felolvasztva hintünk abba poralakban”, írja a szerző.
Fontos intelem, hogy amennyiben kolerással van dolgunk, ne gondoljunk arra, hogy a betegség rögtön ránk is átragad.
„Hiszen tudvalevő dolog, mikép az orvos, lelkész, betegápoló, ki annyiszor jő illyen beteggel közvetlen érintkezésbe, gyakrabban épen nem esik kolerába mint az, ki illy szenvedőt soha, még csak távolról sem látott.”
Az igazán fontos tanácsok azok számára érkeznek, akik esetleg a hasmenés tüneteit éreznék magukon. Nekik a szerző lefekvést, valamint „mályva vagy hársvirág theát” javasol, illetve az alábbi fontos tanácsot adja:
„Távolitsa el köréből a nem használó, de bizonyára ártó kuruzslókat, kik holmi izgató óvszerekkel halmozzák el őt. De hivasson orvost, kiben bizalma öszpontosul s éljen annak üdvös tanácsával; mert egyedül szakavatott képes a betegség természetét, fészkét, fokát, az életerő visszahatásának módját, a beteg testalkatát a kórgerjesztő ok minőségét alaposan megitélni s orvosi rendeletét ezekkel a legöszhangzóbban megyeztetni.”
Az egyén közvetlen környékére vonatkozó hasznos tanácsokon túlmenően a szerző szélesebb, társadalmi szempontból is fontos szempontú megjegyzésekkel zárja sorait:
„Ha kívánjuk, hogy édes magunkat ne söpörjön el a kolera, ugy ápoljuk különösen azokat, kiknek osztályában legmélyebb gyökeret szokott verni e pusztitó járvány. Segélyezzük tehát a szükölködőt; enyhítsük szenvedéseit; derítsük fel jótéteményeink által lehangolt lelki állapotát. Óvuk őt meleg lakással a kórgerjesztő hidegtől, lássuk el tápláló meleg eledellel. – Rendeljünk a szegények ápolására kellő számban orvosokat, tárjuk fel erszényünket gyógyszerei födözésére.
S ha mindezeket lelkiismeretesen megtettük, nem leend okunk a kolerajárvány lappangó dühétől rettegni.”
A korabeli szerző, Dr. Bnlfv S. szociálisan érzékeny, 1855-ben a világjárvánnyal kapcsolatban megfogalmazott gondolataival ma, egy újabb világjárvány kellős közepén, 2020-ban jórészt csak egyetérteni tudunk.