Egy éjszaka a mentőknél 1912-ben
1887-ben Kresz Géza munkássága nyomán megalakul a Budapesti Önkéntes Mentőegylet (BÖME), mely 1890-től a ma is jól ismert Markó utca 22. szám alá helyezi át működési központját – napjainkban is itt van az Országos Mentőszolgálat Központi Mentőállomása. Az alábbiakban abba nyerhetünk bepillantást, milyen is volt itt egy éjszaka első fele 1912-ben.
Az Inter-Ambulance orvostörténeti rovata
A Világ című lap 1912. január 3-i számában „Egy éjszaka a mentőknél (Este nyolctól éjfélután egyig)” címmel jelent meg egy írás a Markó utcai mentőállomás egy éjszakájának történéseiről.
Az alább leírtak 1911. december 28-ról 29-re virradólag történtek. A Világ újságírója csütörtökön este nyolckor állított be a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület ottani központjába, ahol Dr. Kovách Aladár igazgató főorvos megadta az engedélyt a Világ munkatársának, hogy „ál-mentővé változhasson és az egyesület működését egészen közvetlenül tanulmányozhassa”. Az ügyeletes munkát tanulmányozó újságíró így ír:
Világvárossá fejlődésünk életébe belekapcsolódott a mentőkocsi vészfüttyös jelzése, a mentőautomobil szirénájának szinte vérfagyasztó sivitása. A mentők száguldanak ezeken a közlekedő-eszközökön «eset»-re és nyujtanak segélyt néhány perccel később, amikor az inspekciós őrsvezető asztalán lévő telefonok valamelyikén ijedt hang kiabálja szaggatott, ideges izgatottsággal: baj van!
Mentő!
A mentőállomáson pontban este nyolckor történik a műszakváltás: Weiner doktor veszi át az ügyeletes tiszt szerepét, „az őrsvezetői jelvényt, a piros szolgálati karszalagot”, majd leül az inspekciós asztalhoz, ahol a városi és házi telefonok, jelzőgombok és csengők egész sora vár a szolgálati esemény jelzésére. Az orvosi szobában eközben Dr. Schwarz Gusztáv mentőorvos, a társalgóban pedig egész sor mentősapkás medikus várja az éjszaka fejleményeit: egyesek az étkezőben, mások a szalonban, néhányan pedig a hálóban pihennek rá az estére.
Este 9 óra 2 perckor jeelntkezik az első beteg, aki aznap éjfélt követően sorrendben már a huszonhatodik.
„Králik András ötéves fiucska elesett és megindult az orra vére. Salgó és Major orvostanhallgatók állítják el a vérzést.”
Este fél kilenckor a New York kávéház telefonja szólal meg: innen azt jelentik, hogy egy őrült van a kávéházban. Két perc múlva Győri és Major orvostanhallgatók már automobilon száguldanak a New York kávéház felé, ahol kezelés alá veszik Dittler Lipót mérnököt.
(Fotó: Andreas Poeschek, fotografikus.hu; CC BY-SA 2.0)
„Kezelés alatt értendő az, hogy lefogták és beszállították a főkapitányságra további intézkedés végett, t. i. Dittler dühöngő őrült.”
Este 8 óra 35 perckor „csinos, szemrevaló fiatal leány kopogtat be félénken” az ügyeletes terembe. A neve elhallgatását kérő Sz. J. 17 éves „házilány” szája véres és berepedt. Elmondása szerint „családi jelenete” volt vőlegényével, melynek „végső akkordjaként bottal szörnyen kikapott”. Dr. Schwarz és Bognár megállapítják, hogy zúzott sebei vannak, s mivel szája a veréstől berepedt, kórházba küldik „bevarrás végett”.
9 óra 14 perckor a tizennégyéves Lengyel Brigitta egy cselédlány kíséretében azzal állít be, hogy szálka ment az ujjába. Dr. Schwarz és Major kezdik ellátni a sebet, amikor felzúg az „eset” jelzőhangja.
Súlyos baleset a Hengermalomnál
Este 9 óra 15 perckor a Budafoki úton levő Hengermalomból azt jelentik, hogy egy munkás lezuhant a negyedik emeletről. Dr. Shwarz így Lengyel Brigitta szálkasérülését Major medikusra bízva a Világ munkatársával egyetemben 9 óra 16-kor mentőautóba pattan, s azonnal száguld Buda felé. Az utcákon és hídon történő száguldást csak néha akasztja meg a félméteres sár: végül 9 óra 32 perckor a helyszínre érnek. Néhány munkás kint várja az érkező mentőt, aztán a pincébe kísérik az orvost, melynek egy részét „néma embercsoport fehérruháju tömege” zár körül. Liszteszsákokból rögtönzött ágyon ott fekszik az áldozat, akit Dr. Scwarz azonnal megvizsgál.
Az öntudatánál levő Simon János (35 éves, nős előmunkás, egy két és fél éves kislány apja, lakhelye a Péterhegyi út 7.) saját szavaival mondja el a Világ munkatársának az esetet:
„– Hát kérem, újságíró úr, cudarul történt, hogy amint hallottam alulról a csengetést, a negyedikemeleti zsákliftnél, hát megijedtem, azt hittem, baj van, vagy mi, beleugrottam, a kötél elszakadt, én meg leestem a szánkóban, ide a pincébe, lerogytam a két talpamra…”
Dr. Schwarz szerint a jobb boka felett a páciens lába eltörött, a bal lábfej szintén törött, zúzott sebek, gerincsérülés, életveszély.
A saját sorsa és családja jövője felett siránkozó és jajgató beteg lábát Dr. Schwarz sínbe teszi, közben a helyszínen levő 1774. számú rendőr azt kérdezi a szerencsétlenül járt munkástól:
„– Előmunkás volt?
– Csak voltam! Többé nem leszek!…”
Este 9 óra 55-kor a mentőautó már a Rókus Kórház felé száguld. A kórház ügyeletes orvosa, dr. Krausz este 10 óra 14-kor azt mondja, hogy bár a kórház sebészeti osztályán teljes a létszám, de a súlyos beteget nem lehet más kórházba vinni. 10 óra 30-kor a mentőautó már vissza is tért Markó utcai bázisára.
A nap 31. esete Tordai Aladár 19 éves fiú, kinek orrvérzését dr. Róna és Major állítják el.
Ezt követően egész éjfélig eseménytelen a műszak: a sáros, szeles, esős idő a mentők szerint tipikusan csendes időszak. Csak bizonyos időközönként csörren meg a telefon: a Gambrinus vendéglőben történt állítólagos ételmérgezés iránt érdeklődnek – erről azonban a mentőknél semmit sem tudnak.
A továbbiakban megjelenik dr. Aczél főorvos is, átveszi az őrsvezetői jelentést, majd anekdotázni kezd huszonöt éves mentős múltjából – de ez már egy másik történet. Éjjel egykor a Világ újságírója búcsút vesz az ügyeletet a továbbiakban ellátó dr. Weinertől és dr. Rónától, akik megjegyzik, hogy
„ez ritka kevésforgalmu éjjel volt…”
(Nagykép: A Szent Rókus Kórház az ezredfordulón. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei)