Kosztolányi betegsége
1936-ban nem csupán Karinthy miatt aggódhatott a korabeli újságolvasó, hanem annak évtizedes jó barátjáért, Kosztolányi Dezsőért (1885–1936) is. Míg azonban Karinthy esetében a svédországi agyműtét olyan sikerrel járt, hogy az író még két évet kapott az élettől, Kosztolányi rákkal folytatott küzdelme kisebb, átmeneti javuláson túlmenően nagyon is vesztésre állt.
Az Inter-Ambulance orvostörténeti rovata
Kosztolányi Dezső 1885-ben született Szabadkán. Apja Kosztolányi Árpád tanár volt, aki fiát is tanárnak szánta. Miután Budapestre került, Kosztolányi egyetemi tanulmányai alatt több országos napilapnak is elkezdett írni, így a Pesti Naplónak. Első verseskötete 1907-ben jelent meg, de hamar bemutatkozott műfordítóként is: egyebek közt japán és kínai verseket is fordított magyarra. Az országos hírnevet az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai című verseskötete hozta el neki. Novellákat és regényeket is írt. Élete során számos elismerésben volt része – elnyerte többek között a francia Becsületrendet is.
A 8 Órai Ujság 1936. április 28-i számában a Jelentés három nagy magyar író betegszobájából című cikkben Karinthy, Kosztolányi és Szomory Dezső egészségi állapotáról olvashattak a korabeli újságolvasók. A cikk annak annak a reményének adott hangot, hogy – pályatársaihoz hasonlóan – az ugyancsak fényes alkotói életpályát maga mögött tudható, de 1936 tavaszán éppen kórházban fekvő Kosztolányi hamarosan jobb állapotba kerül. A rákos beteg Kosztolányit három hónappal korábban vitték be a Városmajor utcában levő János szanatóriumba (a jelenlegi Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára), ahol egy sikeres műtétet követően azonban állapota hamarosan ismét rosszabbra fordult. Ezt követően a Szent János kórházba került, ahol az 1936. április 28-án azt közölték a 8 Órai Ujság újságírójával, hogy „Kosztolányi Dezső lényegesen jobban van”. Sajnos a napilapok néhány hónappal később már csak az Édes Anna, a Pacsirta és számos más mű szerzőjének haláláról tudósíthattak.
Egy betegség története
A Pesti Napló 1936. november 4-i számában jelenik meg a Kosztolányi Dezső meghalt című írás, mely röviden összefoglalja a nagy költő betegségének történetét is.
1933 őszén, egy foghúzást követően Kosztolányi észreveszi, hogy egy ideje a kihúzott fogak helyén levő seb még mindig pirosas és csak nem múlik. Az orvos, akit felkeres, csak annyit mond: „El fog múlni! Semmiség! Teszünk rá egy kis hidat és el fogja felejteni!”
Kosztolányi ezek után további négy orvost keres fel, de mindegyiktől ugyanazt a tanácsot hallja: a híd jó megoldásnak ígérkezik.
Egy nap azonban Kosztolányi így szólt feleségéhez:
„– Ilona, nekem rákom van…
– Ugyan! – intette le a felesége Kosztolányit. – Hiszen az orvosok megállapították már, hogy semmiség az egész…”
Kosztolányi csak nem nyugodott, így 1934 januárjában felkereste dr. Simon Béla egyetemi magántanárt, akihez régi-régi barátság fűzte. Azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy kendőzetlenül mondja el neki az igazat.
„Mi baj történhetik? Legfeljebb főbelövöm magam..” – mondotta Kosztolányi.
Dr. Simon a szövettani vizsgálat után megállapítja, hogy rákról van szó, ám az eredményt az író és költő lelkiállapotának érdekében nem fedi fel páciense előtt – egy enyhébb betegség diagnózisát tárja betege elé. Kosztolányi a hallottak hatására valóban megnyugodni látszik.
Simon doktor műtétet javasol Kosztolányinak, melyet dr. Ádám Lajos végez el – egymás után kettőt is.
A második műtét után a rákos részt – úgy tűnik – sikerült eltávolítani, de Ádám doktor mégis azt javasolja Kosztolányinak, hogy „rádiumkúrára” utazzék Stockholmba.
Stockholm és ami utána következett
1935 nyarát Kosztolányi Visegrádon töltötte – kedélye és állapota nagyon is jó volt, mígnem egy júliusi éjszakán váratlanul rosszul lett: szívzavarokkal és magas lázzal kórházba szállították. Tífuszra gyanakodtak, de hamarosan kiderült, nem arról van szó. 1935 őszén Kosztolányi nyakán is daganatot találtak – a javasolt röntgenkezelés azonban talán még súlyosbított is állapotán. A Tátrában töltött egy hónapnyi pihenés után végül 1936 februárjában Kosztolányi Stockholmba utazott – az ottani vizsgálatok eredményei azonban sajnos semmi jóval nem kecsegtettek.
Kosztolányi több „rádiumbesugárzást” kapott, lelkiállapota „teljesen felborult, egyre zaklatottabb lett és egyre többet beszélt a halálról.”
Kosztolányi végül huszonhárom kezelést követően a hazautazás mellett döntött. Berlinben állapota már olyannyira rossz volt, hogy az ottani Collegium Hungaricumban két orvos virrasztott mellette, lesve minden lélegzetét – és a legrosszabbtól tartottak.
Minél inkább romlott azonban állapota, Kosztolányiban annál erősebbé vált az élet utáni vágy:
„– Nem akarok meghalni! – hajtogatta. – Élni akarok!”
Ezt követően került be Kosztolányi az új Szent János kórházba, ahol dr. Hauber László főorvos további három műtétet hajtott végre rajta.
Ezek hatására Kosztolányi olyannyira jobban lett, hogy a főorvos négy hétre még haza is engedte.
1936 augusztusában azonban ismét kórházba került. Állapota ezt követően folyamatosan romlott, bár október végére kis időre látványosan jobban lett:
„– Hazamegyek! – mondotta az orvosoknak. – Meggyógyultam!”
A javulás azonban tényleg csupán átmeneti volt, utolsó napjaiban már csak írásban tudott kommunikálni a külvilággal, majd 1936. november 3-án végül örök nyugalomra tért.
Borítókép: Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona a fiukkal, Ádámmal 1918 körül (Székely Aladár felvétele) – Wikimedia Commons – CC0 – Közkincs